A kis kép azt jelenti, hogy irok és nem varrok. Pedig lenne mit. Egy neszeszert méhecskéset egy ismerösnek, egy tartót Vilcsike pelenkáinak. Ja és elővettem a fonalaimat és kötőtűimet. Vilcsikének kiscipőt kötök, mivel a kiscipőt kinőtte. KisÁkosnak egy kardigánt akarok kötni. Szóval van mit csinálni. De tegnap az iartokat rendezgetve némi helyet is csináltam. A foltos csoportokban is van mit csinálni. Nem panaszkodom, csupa olyan dolog, amit szeretek, de valahogy az időt tudom rosszul beosztani.
Olvasom a blogokat, mindenki az esküvői képét azaz ruháját mutogatja. Sajnos már nincs meg az esküvői ruhám. Készen vettem a jelenlegi Varrógép Centrum melletti ruhaboltban. Hosszú csipkeruha volt, sima enyhén bövülő. A fátyol és fejdisz nem a legszebb. A csokrom már nem is tudom milyen volt. Arra gondoltam, majd lesz egy kislányom és neki varrok belőle ruhát. Erre lett két fiam. Ha több lett volna, azok is fiúk lettek volna! Aztán beakartam festeni, de estélyi ruhaként nehezen tudtam volna kihasználni. Egyszer felveszed és mindenki ismeri. Érdekes nálunk nem annyira divatosak a báli ruhák. Illetve csak azok körében akik bálba járnak. Lengyelországban mindig csodálkoztam, hogy milyen sok hosszú ruhát láttam. Aztán elmondták, hogy egy nőnek legalább 4-5 hosszú ruhája kell, hogy legyen. Egy szilveszterre és a többi az esküvökre. Aztán lehet cserélgetni. Voltam egy esküvön, több magyar is volt, mi rövid ruhában a lenygelek estélyiben. Ott ez a divat. A fiam esküvőjén végül egy nadrág és top volt rajtam, hozzá egy hosszú csipkekabát. Mindez királykékben és drapp kalap. Ha a kisebbik fiam most elhatározná, hogy esküvőt akar, akkor egy jó fogyókúrát kellene tartanom. Nászasszonyom egy kétrészes ruhában volt, a szoknya hosszú és kalapban. Ezek nem tüntek estélyinek, de elegánsak voltak. Hiába mindenütt vannak szokások és divatok. Ezért jó utazni, hogy ezeket megismerjük, lássuk és tanuljunk belőle. Úgyis azt fogjuk átvenni, ami az itthoni szokásainkba beleillik. Munkahelyemen még a 90-es évek előtt (volt szoc. országokkal való együttmőködés kapcsán) sok olyan kolléganőm volt, aki vagy a SZU-ból, vagy az NDK-ból, Lengyelországból jött ide férjhez. Érdekes volt látni az átváltozásukat. Ha a szerelem erős volt, akkor hamar beilleszkedtek és sokszor már egész magyarok lettek. Sokuknak a gyereke nem tudta az anyja nyelvét, mivel az anya magyarul tanult. Hogy a gyerek megtanulja az anyja nyelvét, sokszor küldték a nagymamához, vagy inkább külszolgálatra mentek. Ott az iskolában tanulta meg a gyerek az anyja nyelvét. Én azon voltam, hogy a gyerek magyarul tanuljon jól meg, gondolkodni és a nyelvet helyesen beszélni, irni, olvasni, aztán jöhetnek a nyelvek. Bevált, mert mind a két fiú megtanult (oroszul alig valamit az iskolában) angolul, a kicsi még franciául. Nagyon sajnálom, hogy a nagy nem tanult latinul, a kicsi már tanult. Az anyjuk nem tud annyi nyelven ahányon szeretne, dehát ilyen az élet. Ma az orosz nyelvű levelemre angolul válaszolt az ukrán valaki. Érdekes, de megértettem.
A könyvtárakról irtak egyesek. Nagyon örülök, hogy a kerületekben olyan szép könyvtárakat alakitottak ki. Pl. az újpesti, ahol tavaly a topic kiállitás volt nagyon szinvonalas. Én az Ugocsa moziból kialakitott könyvtárba járok és ahogy észrevettem igen nagy a látogatottsága. Jó érzés bemenni. Én mindig szerettem könyvtárba járni. A Műszaki Egyetem könyvtára nagyon tetszett és jobban szerettem ott tanulni, mint otthon. Középiskolás koromban - már nem tudom hogyan - de többen elmentünk az Országgyűlés könyvtárába. Na az nagyon impozáns volt. Nem tudom most is nyilvános-e? Minden munkahelyemen aktiv látogatója voltam a könyvtáraknak. A könyv a legjobb barát mondják, csak nem mindegy milyen az a könyv. Sokszor a hangulattól is függ mit olvasok. Kihozok a könyvtárból valamit, aztán beleolvasva rájövök, hogy nem tetszik, akkor előveszem a régen olvasott könyveimet és az megnyugtat. Persze mindig más és más.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése