Csak úgy!

Hát ez a bejegyzésem nem a legvidámabbakból való. De muszáj irnom, hogy ezzel is kiirjam magamból ami foglalkoztat. Sokszor gondoltam arra, hogy naplószerüen leirom a gondolataimat és ezt valamilyen formában kinyomtatva lefüzöm. Aztán ki fogja olvasni az egy más kérdés. Mivel van blogom, tehát itt irok. Én biztos, hogy elolvasom, aki akarja szintén. 

Egy személyes dologgal kell kezdenem. Persze tudomásul veszem, hogy van akinek nem tetszik, ha a személyes dolgaimról irok, de hát ez az élet. Szóval férjem egy alföldi kisvárosból származik, ott élt az érettségiig, majd egyetemre került, ahol megismerkedett velem és a munkánkat már Bp-en kezdtük. Javasolták ugyan, hogy telepedjünk le ott, de egyikünk sem akart. Sokat jártunk vissza, barátai onnan is vannak, akik szintén Bp-en élnek és sokat nosztalgiáznak. Apósom 15 éve meghalt és azóta anyósomat minden évben kb. 2-4 hónapra magunkhoz hozzuk. Igy nem érzi magát annyira egyedül és segitünk neki. Mindig örömmel megy vissza saját lakásába. Szó volt ugyan arról, hogy felköltözik Bp-re de ennek részben anyagi okai is voltak. Ezenkivül aki egy kisvárosban élte le életét, az nehezen szokik  meg egy nagyvárosban. 

Az idén terveztük, hogy december közepén felhozzuk, de november 28-án jött a telefon, hogy leesett a székről és eltörte a combját. Igy az orvos beutalta a kórházba. Mivel olyan gyógyszert szedett, aminek a hatását a szervezetéből ki kell hajtani, kb. 3 nap múlva operálták. Mi addigra már ott voltunk. Az operáció sikerült és aránylag jól viselte a megpróbáltatást. Viszont nem maradhatott a baleseti sebészeti részlegen igy átkerült a krónikus osztályra. Kiderült, hogy bizony 24 órás felügyeletre van szüksége. Eddig egy szomszéd segitsége volt, de mások is segitettek neki, mi havonta 3-4 napot töltöttünk nála, mikor elvittük az OTP-be, fodrászhoz, temetőbe. Elmentünk, hogy megérdeklödjük, milyen lehetőségek vannak. Találtunk is egy olyan otthont, ahol ápolni tudják, közel van a lakáshoz. Szerencsénk volt, mivel szinte minden feltételnek megfelelt és januártól felvételt is nyert, ahogy a kórház engedélyt ad. A kórházba minden nap legalább két látogatója volt. Január elején pár napra hazajöttünk Bp-re bizonyos dolgok elintézésére. Január 9-én visszamentünk és sajnos rosszabb állapotban találtunk. Végül 11-én este végleg elaludt. Élt 92 évet.

Egy szubjektiv megjegyzés. Többekkel beszélve azt mondták, hogy szép kort élt meg és örüljünk, hogy végül is nem szenvedett olyan sokat. Ez igaz, de férjemnek az édesanyja volt és egy anyát elvesziteni mindig is nagy veszteség. Ezt nehéz feldolgozni.

Ami az ügyintézést illeti, abban a kisváros előnyei nagy segitségünkre volt. Valahogy az élet nyugodtabb, az emberek nyitottabbak (lehet, hogy velünk a pestiekkel akik aztán tovább állnak!) az egyes intézmények, üzletek közel voltak igy hamarabb tudtunk intézkedni. Nyugdijasnak elönyösebb egy kisváros, persze nem biztos, hogy most leköltözve megtudnék szokni. Nekem az emberek hozzáállása tetszett. Az is igaz, hogy szinte mindenki ismer mindenkit, ami sokszor jól jött. A kórházra nem szólhatok egy rossz szót sem. A nővérek nagyon szolgálatkészek és segitők voltak.  Maga a kórházi lét a beteg számára -legyen az a legideálisabb és legkorszerübb- nem a legjobb. Ezen szerintem nem lehet segiteni. A gyógyulás a betegtől függ. (ezt sajnos erre az esetre értem) Az egyik ismerősöm azt mondta, hogy ha valaki elakar menni, akkor elmegy! Szomorú de igy van. 

Még lesz pár nehéz napunk, a temetés és utána bizonyos dolgok elintézése. Ezt feldolgozni nekünk magunknak kell. Hozzáteszem, hogy mivel a szervezés nagyrésze rám hárult, nekem nagyon sokat segitett a varrás. 4 Lucy Boston blokkot varrtam. Majd lefényképezem és felteszem. Hiszem, hogy a kézimunka megnyugvást ad.